Perdül a szoknya...

„Perdül a szoknya...” – A rimóci tánccsoport fellépése (1938)

 

A rimóci Gyöngyösbokréta csoport tagjairól egy ismeretlen belga fotós készítette ezt a híressé vált felvételt valahol Magyarországon, melyen jól látható, hogy a tánccsoport hölgytagjai akkoriban nem viseltek bugyit.

A Gyöngyösbokréta mozgalom a 20. század elejétől egészen a második világháború kitöréséig járta az országot. Vezetője Paulini Béla volt. A mozgalomnak hatása volt a bugyik elterjedésére a táncos lányok körében, mert Paulini előírta a bugyik viselését a színházi szabályok miatt, mert az első öt sorban „minden” látszott. A szigorú szabály megszületésében meghatározó szerepet játszott a rimóci tánccsoport, akik 1934 és 1938 között táncoltak a mozgalom keretei között Budapesten, a Városi Színházban. Első budapesti fellépésük próbája kisebb botrányba fulladt, mert kiderült, hogy a hölgyek nem viseltek bugyit. 

Az esetről így emlékezett vissza Radványi László a rimóci tánccsoport vezetője a Bokrétások Lapja 1934. évi decemberi számában:

„A Városi színház kivilágított színpadán vagyunk. Éppen elrendezem a „karéjt" s kezdjük a próbát. Paulini Béla persze lent gubbaszt a sötét nézőtéren. Ahogy az első táncos jelenetünk véget ér – sarkantyús legényeim ugyancsak megforgatták piroscsizmás párjaikat – a sötét mezőből csak elém világlik Paulini feje. Merthogy én ebből az emberből csak a fejet látom mindig. Azt a különleges fejet, amit egyébként az örökké szájában füstölgő büdös kis pipával együtt meg kellene mintázni egy akkora darab kőből, mint maga a városi színház... Feljön, laposan mosolyog a bajusz alatt, amint karonfog és félrevon.
 Baj van, – mondja.
– Ugyan mi?
– Muszáj nekik bugyit!!
– ? – ?
– Okvetlenül.
– De otthon sem viselnek effélét. Mondtam, hogy tiszta etnográfiát hozok. S neked ez baj?
– Nem, nem, de hát mikor forognak, tudod... hogy is mondjam... itt az első öt sor ülés kicsit mélyen van, és mi a szigorú etnográfia... és itt-ott majd felnevetnek, nem kedvelném és különösen mélyen van a zenekar...
– Csupa irigység – tréfálkozom. De ö csak előtornász egy gyűrött húsz-pengőst.
– Végy nekik egy-egy bugyit valahol.

Mikor aztán egy közeli áruházban megvásároltam a nyolc darab fényes táncnadrágot, visszamentem s felvittem szépeimet egy öltözőbe. (Hiába itt most én vagyok az édesapjuk is, meg az édesanyjuk is.) Tréfásan közlöm velük, hogy most mindenki kap egy újfajta „fékötőt”. No, van kacagás, mikor ráeszmélnek, hogy micsoda is az az újfajta „fékötő”. Magyarázom aztán nagy szorgosan, hogy miképpen kell a gummiját széjjelhúzni, meg miegymás. Aztán kiosztom. Forgatják, kuncognak, míg végre az egyik huncutszemű piroscsizmás a szemembe hunyorít:

– De igazgató úr, melyik ennek az eleje, meg a hátulja?

Azt a kacagást, csak úgy dűltek egymásra. De aztán csak megtalálták elejét is, hátulját is.”

A kendőzetlen visszaemlékezés nem mindenki tetszését nyerte el, ezért kerülhetett sor alig egy hónappal később egyféle helyreigazítása egy újabb beszámoló formájában, amelyben Radványi finomított az „eredeti” történeten: „A „Bokrétások Lapja” hasábjain napvilágot látott néhány sorom nem fedi a valóságot, mivel az a pár sor a beküldött mókás visszaemlékezéseimnek csupán egy kiragadott, egy kiragadott s kissé el is ferdített töredéke.” Radványi szerint Paulini a színházak szigorú erkölcsrendészeti szabályai és a rendőrség közbelépésétől tartva rendelte a bugyik viselését. 

„Jómagam valósággal bosszankodtam ellene, mondván: Nem megígértem neked, hogy tiszta etnográfiát hozok fel? Mihelyt felbugyizzuk őket, abban a percben kampec az etnográfiának. Az öreg úr azonban ragaszkodott hozzá s úgy esett meg, hogy selyembugyik simultak az ősi szép combikákra. Szerény véleményem szerint ha szabad ezt nyilvánítanom - tisztára mindegy, hogy fekete-e a bugyi, vagy nem, mert mindenféle bugyival agyon van puffantva az ősiség, az eredetiség. A fekete meg még a színpadi célt sem jól szolgálja, hiszen még az inspekciós rendőrtiszt is azt hinné, hogy az az elősötétlő feketeség a menyecske nem is „kis”, hanem „nagy macskája…” Ez a „fekete macska” különben kitűnő kiszólás. A rimóciak elbugyisodását azonban nem a bokréta felbugyizásától kell féltenünk, mert ezek mikor hazaértek, szépen levetették, s őrzik a ládában a jövő nyárig.” – emlékezett vissza a rimóci tánccsoport vezetője.

(Forrás: Benkő Péter: A rimóci gyöngyösbokérta-csoport története 1934. és 1938. között – 5. rész Az „újfajta fékető”, Rimóci újság, 2009. július)

Tetszett a cikk? Kövesd a blogot a Facebookon és a Twitteren is, ahol további tartalmakról is értesülhetsz!